Szegedi Katalinnal,
a magyar meseillusztrátorok állócsillagával nagyjából két éve egyeztetjük a
vizitálást, de a ráérős beszélgetést mindig beelőzi valami. Hol legújabb könyvét
kíséri nyomdába, vagy saját kiállításán sztorizgat… hol éves mesenaptárját
készíti, vagy workshopot vezet… hol gyerekfesztiválra hívják, vagy svéd
fordítást felügyel, de Katalin tempóját nem lassítja az idő.
Így kész
ajándék ez a fél délután, amikor isteni pástétomait teszteljük a kerti étkezőjében
és a megszokott, indíttatásról-hitvallásról -tervekről szóló életrajzi riport
helyett inkább saját otthonának meséjét - a felújítás kalandját, sőt a „nyitott
napok” forgatókönyvét is - megtudhatjuk tőle:
-„A
családi legenda úgy szól, hogy ezt a gyönyörű házat a kisfiunknak köszönhetjük!
Hisz vele, a harmadik gyermekkel kezdtünk házat keresni budapesti lakásunk
után. Elsősorban régi házat szerettünk volna, mert azt a hangulatot, amit egy
idő rágta épület nyújt, azt a legszebb új ház sem tudja megadni. Már a
kilencedik hónapban voltam, amikor álmainkat részben feladva egy szentendrei
házat készültünk lefoglalózni… azonban az a bizonyos másnap máshogy alakult. A
kisfiam aznap született meg. A férjem lemondta
hát az alkut, és kezdődött elölről a házkeresés. A családom aztán
egyik nap hatalmas lelkesedéssel rontott be hozzánk a kórházba: megtaláltuk álmaink otthonát, egy régi házat a
Duna másik oldalán! Innentől fogva aztán
felgyorsultak az események…
A felújítás fontos szempontja volt, hogy
visszaállítsuk, sőt hűen megőrizzük a ház eredeti jellegét. A férjem annak
idején rengeteget kutatott- tervezett, hogy vajon hogy is lehetett mindez
régen. Jó lett volna az alaprajzon kívül régi fotókat látni az eredeti
állapotról, de ilyeneket nem találtunk. Annyit tudtunk csupán, hogy az 1920-as
években épült ház egy polgári család nyaralójaként szolgált, amit az
államosítások idején az eredeti tulajdonosoktól elvettek és más családokat
költöztettek bele. Nem akartuk őket háborgatni, ám amikor megkerestek minket, megnyugodtak,
hogy jó kezekbe került néhai otthonuk! Pedig az átépítés kezdetén fél évig csak
bontottunk… A ház egyik legkarakteresebb
jellegzetessége, a lépcsőház például hiányzott. A nappali gyönyörű, kétszárnyú
ajtaját pár házzal odébb, egy disznóól oldalának támasztva találtuk meg,
mielőtt újra visszaépítettük. Megviselt felülete emlékeztet a ház hányatott
történelmére, de mi épp így szeretjük. Ahogy nagy kedvencünk a hozzáépített
napfényes műterem is! Erre azért volt szükség, mert a tájolásból adódóan az
összes szoba sötét volt a grafikai munkákhoz. Az új épületrészt a férjem
tervezte és ebben is igyekezett megtartani a ház, illetve a környék korabeli
építészeti stílusát.
Az én műtermemen kívül még egyéb műhely is helyet kapott a
házban, így a férjem fotóstúdiója illetve egy kisebb nyomda. Bár Ő nem
hivatásos fényképész, de antikolt medáljaimról tárgyfotókat és képeimről –kollázsaimról
reprodukciókat készít. Senki másra nem bíznám ezt a feladatot. Igazi társként
mellettem áll, amikor nyitott közösségi térként működtetjük a házunk. Minden
évben, húsvét és karácsony előtt „Nyitott Műteremvásárt és Kiállítást”
rendezünk, az év végit mindig november utolsó hétvégéjén. Az évek során egyre
népszerűbbek lettek ezek az alkalmak, nem csak a környékről, hanem az ország
minden tájáról érkeznek látogatók, három napon keresztül. Mindig nagyon jól
érzi magát mindenki, mert az alkotások nézegetésén kívül igazi családias
hangulatban várjuk a látogatókat. Jókat lehet beszélgetni egy pohár borral vagy
teával a kézben, ráadásul saját készítésű finomságokkal szoktuk meglepni a
betérőket.
Ugyancsak más arcát mutatja átrendezett otthonunk, mióta a „MagnóliákMűhelye” társaság segítségével illusztrációs workshopokra is vállalkozom.
Ezeknek a tematikája mindig valamelyik könyvem illusztrációi köré szerveződik,
az adott stílusban készítünk képeket a résztvevőkkel, akik nem feltétlenül
rendelkeznek rajztudással. A siker érdekében a kollázs technikáját
választottam, így mindig gyönyörű alkotások születnek. Egy ilyen közös vidám alkotónap
mindannyiunkat feltölt és munka közben én is sokat kapok a vendégeimtől.
Nálam járva talán nekik is feltűnt már, hogy
otthonom és illusztrációim stílusa nyilvánvalóan egy kölcsönhatás, melyben olykor
nehéz kitalálni, hogy mi alakítjuk-e a házat, vagy ő minket… Azt hiszem,
ugyanazzal a szemlélettel állok a témához, ahogyan a képeimhez is: tisztelem
azt, ami régi! Aminek története van. Hagyom, hogy a tárgyak maguktól
meséljenek, ezáltal tovább élnek az általam illusztrált könyvekben, vagy a
saját meséimben… „
Aki kíváncsi rájuk, járjon utána november 25. és 27. között
Katalinnál, a mesék házában!
Október-novemberi vizitkártya cikkem nyomtatásban a Széplak magazinban! Ha tetszik, add tovább hírét és gyere a Vizitkártya közösségbe, ahol máris indulunk a következő otthonba, élménybe!